oriasimuvesz

Van egy baràtnőm akire "ràjàrok". Simogatom gyùrom vakargatom. Ő meg örül nekem, különösen ha van nàlam harapnivalò. Mindig èhes, akkoris ha nem. Kivert kutya volt, nem felejti a koplalàst. Szerencsère èvek òta a lehető legkedvesebb gazdinàl van.

Nèha màr szègyeltem boldogsàgom, hogy làtom, hogy örülünk egymàsnak. Aztàn jobb lett, miutàn ezt olvastam Tőle, akit szeretek ès akiben hiszek:

"Este, a délutáni műszak befejezése után, amikor fáradtan, elcsigázva hazavánszorogtam a fegyházba, ismét elfogott a nyomasztó bánat. "Hány ezer ilyen nap van még előttem - gondoltam -, hány ezer egyforma és mind ehhez hasonló!" Már alkonyodott, némán bolyongtam egyedül a barakkok mögött; a kerítés mentén hirtelen megláttam felém szaladni Sárikot, a fegyház kutyáját. A fegyintézetben - akárcsak a katonai századoknál, ütegeknél, lovas alakulatoknál - mindig tartanak egy kedvenc kutyát. Ott él a fegyházban emberemlékezet óta, tulajdonképpen senkié, de mégis mindenki gazdájának érzi magát, s a konyhai hulladékokból táplálkozik. Sárik bozontos farkú, jól megtermett, fekete-fehér foltos, még elég fiatal uszkár volt, csillogó, okos szemmel. Jóformán senki se dédelgette, jóformán senki sem törődött vele. Már első nap kiszemeltem magamnak, és tenyeremből megetettem kenyérrel. Békésen tűrte, hogy megsimogassam, gyengéden rám nézett, és örömében szelíden csóválta farkát. Aznap már reggel óta nem látott - engem, aki hosszú évek óta tán először simogatta meg -, és szaladva keresgélt a többiek között, mígnem rám talált a barakkok mögött, és boldog vinnyogással ugrándozott felém. Magam sem tudom, mi történt velem, de összevissza csókoltam, fejét magamhoz öleltem; mellső lábával a vállamra kapatott, és nyalogatni kezdte az arcom. "Lám, ez a jó barát, akit a sors kiszemelt nekem!" - gondoltam minden alkalommal az első nehéz és nyomasztó időkben, amikor a munkából hazatértem. Mielőtt a konyhába mentem volna, siettem a barakkok mögé az előttem ugrándozó és örömében szűkölő Sárikkal; fejét magamhoz öleltem, csókoltam, ahol értem, s közben valami édes és ugyanakkor kínzóan keserű érzés szorongatta szívem. Emlékszem, kínjaim közepette szinte örültem, sőt majdnem dicsekedtem magamnak, hogy az egész világon csak egyetlen lény maradt, aki szeret, aki barátom, aki ragaszkodik hozzám, az egyetlen közel álló valaki, Sárik, a hű kutyám."

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Feljegyzések a holtak házából (1860-64)